Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Viharban

2013.01.03. 15:26

Hosszú évek tapasztalata, illetve megfigyeléseim alapján azt kell mondanom, hogy egy magára valamit is adó Bipolarista (ez egy új szó, most alkottam, már mozgalom lettünk) élete pontosan olyan, mint az évszázad viharában a  hatalmas, nyílt óceánon hánykolódó magányos túlélőé. Ahogy az első sokkon túl van, azaz bezuhan a vízbe és még éppen kezdi felfogni a környezetét, azt hogy Él, azt hogy, akkor Ő most ott van a kurva nagy semmiben, rögtön be is borítják az első hullámok, csak hogy szokja.

Értem ez alatt, hogy megszületünk és mire úgy ahogy kezdünk tudatunkra ébredni, egyből dőlni kezd az életnek nevezett káosz az orcánkba.

Figyelem, sok lesz itt a meta- és am-fóra, mert most ilyen komolysági rohamom van. Annyira szét vagyok ugyanis szakadva, hogy már szinte tiszta pillanatokat élek meg közben. Tessék tehát, mögé, alá, fölé gondolni, kombinálni és értelmezni. Nem akarom én ezt szájbarágni, tudom a legtöbb idetévedő pontosan érti is, de nem akarnám, hogy az az olvasó aki mégse, az csak pislogjon itt, mint sűlthal a fisendcsipszben.

Egy-egy nyeletnyi levegővétel, de köztük folyamatos fuldoklás. Mit is tehetne hát szerencsétlen túlélőnk, mint hogy pánikszerűen valami fogódzót kezd keresni. Csak lennie kell egy mentőövnek, egy tengerálló búvárruhának, vagy legalább egy rohadt uszadékfának a közelben különben semmi esély. A vihar túl nagy, a toronymagas hullámok nem kímélnek, nem állnak le egy pillanatra sem. Sőt, néha pont a kapkodva elcsípett  lélegzetvételnyi szünetben zúdulnak le újra. Arc, orr, száj tele szalad rögtön a fojtogató sós lével. Ki is prüszköli a szerencsétlen azonnal, ahogy alkalma nyílik rá, miközben elkeseredetten kapaszkodik a rendelkezésre álló mentőövbe.

Mert lássuk be, habár a vihar kegyetlen és nem hagy nyugtot, azért mindig akad mentőöv. Rögtön a tudatra ébredés után, ott a család. Aztán jönnek a barátok, a szerelmek és egyéb közeli ismerősök. Lehet, hogy önző dolognak tűnik életmentő eszközként hivatkozni a fent említett szociális kapcsolatokra, de én mégis úgy látom, hogy ezek nélkül bizony nincs olyan emberi lény, aki el ne veszne az élet ronda, süppedős mocsarában. Szép kis adok-kapok ez persze, hiszen aki a fuldoklónk szemszögéből mentőöv, az lehet, hogy éppen őbelé kapaszkodik. Szép kilátások. A kérdés tehát nem az, hogy elsűllyedünk-e, hanem hogy kit rántunk közben magunkkal.

Ideális esetben, ahogy ez már a katasztrófáknál lenni szokott nem egyedül küzd emberünk. Azt mondják, hogy az óceánon elszenvedett katasztrófákat is leginkább úgy lehet túlélni, hogy ha a vízbe esettek egy csoportban maradnak. Nem véletlenül lehet összekötni a mentőcsónakokat, de még a mentőmellényeket is. A csoportnak, amúgy is jobb a láthatósága. Mert hát, melyik élesszemű mentőalakulat venne észre egy halovány pontot a végtelennek tűnő óceán tajtékzó hullámai között? Semelyik. Aki egyedül van meghal. Vannak persze nagyon szerencsés kevesek, akiknek mégis sikerül, de ők inkább erősítik a szabályt, sem hogy etalonnak számítanának.

A társas kapcsolatok a mi mentőcsónakjaink tehát. Aki az életben egyedül marad, az pont annyira elveszett, mint a fuldokló a viharos tengeren. Azt mondta valami marha egyszer és sajnos annyian vették ezt komolyan, hogy szállóigévé is vált, hogy úgy szép az élet, ha zajlik. Pedig egy faszt. Semmivel sem lesz attól szebb, csak kevésbé unalmasabb. De, ha most megkérdezhetném a világon az összes embert -na, nem úgy egyszerre, mert a nagy kiabálásban szart sem hallanék, hanem valahogy egyesével-, hogy ki van úgy vele, hogy Ő akkor most részéről élvezi azt, hogy a létezés minden nyugodtabbnak tűnő pillanat után, gyorsan pofánbassza, valami félelmetes nagy szemétséggel? Akkor attól félek, hogy kevesen felelnék azt, hogy köszönik szépen, kérnek még. Mert azért az tényszerű, hogy életkortól, nemtől, rangtól, fajtól (vagy mifranctól), vallástól és minden egyéb odaképzelt külsőségtől teljesen függetlenül az élet kioszt mindenkit rendesen.

Pont úgy, ahogy a fuldokló sem tudja megállítani a hullámok folyamatos rohamát. Ha ki is tudja köpni a vizet, a következő pillanatban úgyis újabb adagot nyelhet.

Fuldoklunk, Mi mindannyian. Aki tud mibe, az kapaszkodjon és várja a felmentő sereget!

Lektoráljatok nyugodtan, nincs kedvem újraolvasni. Bónusz trek: aki megtalálja a hullámokat a bekezdések között az piros pontot kap. ;)

A bejegyzés trackback címe:

https://politoxi.blog.hu/api/trackback/id/tr454996048

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.