Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Viharban

2013.01.03. 15:26

Hosszú évek tapasztalata, illetve megfigyeléseim alapján azt kell mondanom, hogy egy magára valamit is adó Bipolarista (ez egy új szó, most alkottam, már mozgalom lettünk) élete pontosan olyan, mint az évszázad viharában a  hatalmas, nyílt óceánon hánykolódó magányos túlélőé. Ahogy az első sokkon túl van, azaz bezuhan a vízbe és még éppen kezdi felfogni a környezetét, azt hogy Él, azt hogy, akkor Ő most ott van a kurva nagy semmiben, rögtön be is borítják az első hullámok, csak hogy szokja.

Értem ez alatt, hogy megszületünk és mire úgy ahogy kezdünk tudatunkra ébredni, egyből dőlni kezd az életnek nevezett káosz az orcánkba.

Figyelem, sok lesz itt a meta- és am-fóra, mert most ilyen komolysági rohamom van. Annyira szét vagyok ugyanis szakadva, hogy már szinte tiszta pillanatokat élek meg közben. Tessék tehát, mögé, alá, fölé gondolni, kombinálni és értelmezni. Nem akarom én ezt szájbarágni, tudom a legtöbb idetévedő pontosan érti is, de nem akarnám, hogy az az olvasó aki mégse, az csak pislogjon itt, mint sűlthal a fisendcsipszben.

Egy-egy nyeletnyi levegővétel, de köztük folyamatos fuldoklás. Mit is tehetne hát szerencsétlen túlélőnk, mint hogy pánikszerűen valami fogódzót kezd keresni. Csak lennie kell egy mentőövnek, egy tengerálló búvárruhának, vagy legalább egy rohadt uszadékfának a közelben különben semmi esély. A vihar túl nagy, a toronymagas hullámok nem kímélnek, nem állnak le egy pillanatra sem. Sőt, néha pont a kapkodva elcsípett  lélegzetvételnyi szünetben zúdulnak le újra. Arc, orr, száj tele szalad rögtön a fojtogató sós lével. Ki is prüszköli a szerencsétlen azonnal, ahogy alkalma nyílik rá, miközben elkeseredetten kapaszkodik a rendelkezésre álló mentőövbe.

Mert lássuk be, habár a vihar kegyetlen és nem hagy nyugtot, azért mindig akad mentőöv. Rögtön a tudatra ébredés után, ott a család. Aztán jönnek a barátok, a szerelmek és egyéb közeli ismerősök. Lehet, hogy önző dolognak tűnik életmentő eszközként hivatkozni a fent említett szociális kapcsolatokra, de én mégis úgy látom, hogy ezek nélkül bizony nincs olyan emberi lény, aki el ne veszne az élet ronda, süppedős mocsarában. Szép kis adok-kapok ez persze, hiszen aki a fuldoklónk szemszögéből mentőöv, az lehet, hogy éppen őbelé kapaszkodik. Szép kilátások. A kérdés tehát nem az, hogy elsűllyedünk-e, hanem hogy kit rántunk közben magunkkal.

Ideális esetben, ahogy ez már a katasztrófáknál lenni szokott nem egyedül küzd emberünk. Azt mondják, hogy az óceánon elszenvedett katasztrófákat is leginkább úgy lehet túlélni, hogy ha a vízbe esettek egy csoportban maradnak. Nem véletlenül lehet összekötni a mentőcsónakokat, de még a mentőmellényeket is. A csoportnak, amúgy is jobb a láthatósága. Mert hát, melyik élesszemű mentőalakulat venne észre egy halovány pontot a végtelennek tűnő óceán tajtékzó hullámai között? Semelyik. Aki egyedül van meghal. Vannak persze nagyon szerencsés kevesek, akiknek mégis sikerül, de ők inkább erősítik a szabályt, sem hogy etalonnak számítanának.

A társas kapcsolatok a mi mentőcsónakjaink tehát. Aki az életben egyedül marad, az pont annyira elveszett, mint a fuldokló a viharos tengeren. Azt mondta valami marha egyszer és sajnos annyian vették ezt komolyan, hogy szállóigévé is vált, hogy úgy szép az élet, ha zajlik. Pedig egy faszt. Semmivel sem lesz attól szebb, csak kevésbé unalmasabb. De, ha most megkérdezhetném a világon az összes embert -na, nem úgy egyszerre, mert a nagy kiabálásban szart sem hallanék, hanem valahogy egyesével-, hogy ki van úgy vele, hogy Ő akkor most részéről élvezi azt, hogy a létezés minden nyugodtabbnak tűnő pillanat után, gyorsan pofánbassza, valami félelmetes nagy szemétséggel? Akkor attól félek, hogy kevesen felelnék azt, hogy köszönik szépen, kérnek még. Mert azért az tényszerű, hogy életkortól, nemtől, rangtól, fajtól (vagy mifranctól), vallástól és minden egyéb odaképzelt külsőségtől teljesen függetlenül az élet kioszt mindenkit rendesen.

Pont úgy, ahogy a fuldokló sem tudja megállítani a hullámok folyamatos rohamát. Ha ki is tudja köpni a vizet, a következő pillanatban úgyis újabb adagot nyelhet.

Fuldoklunk, Mi mindannyian. Aki tud mibe, az kapaszkodjon és várja a felmentő sereget!

Lektoráljatok nyugodtan, nincs kedvem újraolvasni. Bónusz trek: aki megtalálja a hullámokat a bekezdések között az piros pontot kap. ;)

Újjé V!

2013.01.02. 07:07

BUÉK 2013!

Új évi olcsó poén:

Azt tudom, hogy ki az a Sztevanovics Dusán, na de ki a franc az a Márcziusi Dusán? o.0

Nihil

2012.12.26. 09:28

Dopamine, Serotonine, Noradrenaline...

Ha tombolnak, akkor jó, akkor ott vagy a szeren. Akkor semmi sem gátol, akkor király/királynő vagy.

Tesztoszteron, vasopressin...

Ettől érzed igazán embernek, férfinak magad.

Na, persze ha kiürülnek akkor jönnek a kérdések, hogy:

"Jaj, miért vagy ilyen szomorú?"

"Miért van rossz kedved?"

"Miért nem tetszik ez / miért nem tetszik az?"

"Nem vagyok elég jó neked?"

Könnyű a hormonok édes országútján loholva élvezni, ezt az életnek hívott kibaszást. De, amikor leürül a készlet, amikor tankolni kéne. Akkor mázsálják igazán. Akkor derül ki, hogy 21gramm-e a lélek?!

Mindig könnyű volt a magas lóról...ez már a betyároknak is ment. De, a semmiben ott ismerszik meg igazán.

Atropin, Tiroxin és az Endokrin rendszer.

Be vagyunk állva és aki nincs az kiesik a pixisből. Aki nincs az bolond...

Gonzománia

2012.11.26. 16:15

Ide tartozik, persze nem feltétlenül szerves része a dolognak, csak egy kivirágzott felismerés, hogy bár messze nem szándékosan és nem is bitorolva a nagyrabecsült címet, viszont egyre inkább feltűnt, hogy ez itt kéremszépen masszív Gonzo újságírás.

Persze sem nem vagyok annyira újságíró, sem nem vagyok mérhető a mesterhez, illetve több évnek kellett eltelnie, mire ezt realizáltam, azért lassan a földbe taposott, pépesített, tejbegríz szerű agysejtjeim is felfogták, hogy ez bizony az.

Ki is tettem gyorsan a figyelmeztetést a blogleírásba, nehogy valaki még azt higgye, hogy itt bármi komolyról van szó. Szívesen kifejteném bővebben, hogy mi is az az igazzy Gonzo újságírás, de részint, mert félek a kritikusok kalapácsától, részint, mert én is még csak most pedzegetem, hogy mit is csinálok túlképp (tulajdonképpen: Gyk.). Ezért sem nem most szeretném leírni, hogy mi is ez, sem nem bizonyosan az én tisztem a dolog meghatározása. Már csak a dolog lényegéből adódóan sem tudnám megmondani, hogy igazam van-e, vagy sem. ;) :P

Azért, hogy valamit feldobjak azoknak, akiknek egyáltalán semmi fogalmuk a témáról, álljon itt egy meglehetősen soványka szócikk, a magyar Wikipédia (mint tudjuk a zigasság forrása) interpretálásában:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Gonz%C3%B3_%C3%BAjs%C3%A1g%C3%ADr%C3%A1s

Külföldiül beszélőknek azért ajánlom a tovább vezető linkeket és egyébként, az érdeklődők, meg ássanak utána, vagy kérjenek egy szép szócikket a témában. (akár tőlem is) Jelzem, pont annyira tartom magamat hiteles újságírónak, mint amennyire hiteles alkoholista, politoxikomán és/vagy bármi vagyok. Mindent tessék félelemmel vegyes, gyermeki érdeklődéssel tekinteni és akkor nem lehet baj.

Megfigyeltem mostanában, hogy egyre terjed az a felfogás, drága kis hazánkban, hogy értelmiséginek lenni jó. Mintha senki nem akarna "építő" munkát végezni. Értelmiséginek lenni menő és azt jelenti, hogy sok pénzt keresünk. Lehet azért tört rám ez az ambivalens érzés, mert látom jönni-menni az értelmiségi tanulókat, akik szemmel láthatóan lenézik a melóst. Namostan, volt olyan szerencsém, hogy kipróbálhattam, megnézhettem az érem mind a két oldalát.

Érdekes jelenség például, (pl.) ahogy az un. értelmiségi versenyző (annak tanuló, irodista, nem fizikai, stb., osszátok be) tekint a kocsmák és kisboltok előtt szorongó és a hidegben toporgó melósokra. Mivel mostanság inkább az utóbbival, mint az előbbivel bratyizok, ezért leszen az egy kalap alá vevés és így látom milyen mély megvetés irányul a termelő munkások irányába. Van persze saját tapasztalat is, mind a két oldalról és éppen ez a szép az egészben. Mert az un. (úgy nevezett, mert itt aztán nincs válogatás, hiszen mindenki az, aki nem tudna kibékülni azzal a munkával, amit a másik fél végez) értelmiség, sem nem látja át, sem nem szeretné átlátni, hogy mit is csinál a másik fél. Persze elfogadja, hogy vannak emberek, akik helyette -a számára alja munkát- elvégzik, de azért nem piszkálná meg ezeket egy jó, hosszú bottal sem. Sőt, a lehetőségekhez mérten messze, illik őket elkerülni. Mert hát tobzódnak az ivók környékén és egyébként is már milyen dolog ez. Na, persze, ha a fent nevezett irodai munkásoknak kellene -10-ben betont flexelni, hegeszteni, zsaluzni, az már messze átlépné az ingerküszöbüket. Mert lássuk be, hogy a jó meleg irodából (igen, tudom, tudom, hogy nem mindenki irodista, hogy nem minden office meleg és egyébként is, de had ne fejtsem ezt ki bővebben, hiszen vagy az adott felháborodó tudja, vagy majd megosztja velünk hsz.-ek formájában, hogy valójában milyen szar is neki) minden egyszerűnek tűnik.

Vannak ugyebár, akik szellemi tevékenységükkel gyarapítják a hazát, meg vannak akik naphosszat kocsmáznak és valamit néha megépítenek. A verseny örök, melyik is nehezebb. A fura az, hogy kevés, bemattolt, melóssal beszéltem, akik szerint az irodisták, (engedtessék már meg nekem a csoportosítás joga, mert a tököm sem térne ki, minden egyes ágazatra) felesleges, léhűtő, netán iszákos népek. Amíg, nagyon úgy fest, hogy a másik oldal, bizony lenézi az egyszerű munkást. Van persze az értelmiségieknek egy olyan fegyvere, amivel nem feltétlenül élnek, viszont instant győztessé teszi őket a fegyverkezési versenyben. Mégpedig, hogy az túlművelt (igen, tudom diszkrim., prekonc. és a társai, de pont ez a lényeg) közösség éppen, hogy csak azt nem veszi figyelembe, hogy a jól fűtött irodák nem jöhettek volna létre, az annyira fikázott, munkás réteg nélkül. Mert lássuk be, hogy valahol tudat alatt tudják (tudjuk), hogy semmi nem épülne meg, üzemelne, újulna, működne, a ronda, piás, olajos, festékes ruhájú melós nélkül. Úgy tudom, hogy meg fogom kapni az osztást, de nem érdekel, ez nem egy objektív, MTI (lol, az objektív MTI, mint olyan oximoron) jelentés.Szóval, visszavéve a fonalat, hogyismodjam, Vannak a mások, akik nehéz fizikai munkát végeznek (apám, hogy ez mekkora közhely).

Valahogy úgy látom, tapasztaltam, hogy ennek nincs értéke. Mert az irodák (nem, nem csak az irodák gondoljunk itt, minden más hülyeségre), pont azok által a lenézett, alkesz figurák által épülnek meg, akiket az ezen építményekben dolgozó "értelmiség" úgy lenéz. Vitatkozhatunk a lenézésen, de hidd el kedves olvasó (olvassa ezt a szart bárki is?), hogy a buszon, vonaton, sátöbbi.; nem ülsz egy, koszos melós mellé, mert ugyebár úgyis be van rúgva és, hát hogy néz már az ki. Meg, egyébként is koszos és büdös és összekeni az öltönyöm. Persze ugyanez a "szellemi munkás" sehová sem jutna, ha az a koszos, olajos, "paraszt" nem betonozta, zsaluzta, hegesztette, glettelte, festette volna ki, azt a kényelmes, meleg irodát ahonnét jössz.

A tervem az volt, hogy így objektíve semelyik oldal mellett sem foglalok állást, hiszen aki ismer, pontosan tudja, hogy megjártam az érem mind a két oldalát (ez mekkora képzavar). Viszont így visszanézve sajnos megint erősen az egyik oldal mellett foglaltam állást. Nem volt szándékos, csak így alakult. Mondj ellent nekem drága olvasó és megvitathatjuk. Vagyok abban a "szerencsés" helyzetben, hogy mind a két oldalt ismerem. Ha igény van rá szívesen állást foglalok a másik oldal nevében is. remélem sikerült, úgy ahogy bezárnom ezt a keretes szerkezetet, ha mégsem vessétek a szememre. A csapongás, pedig adalék, fícsör és nem hiba. :P

Napi alk...rövid

2012.11.26. 14:56

Rájöttem, hogy nem vagyok alkoholista.

Bármikor le tudom tenni a poharat.

...

Csak aztán gyorsan fel is veszem, nehogy valaki megigya helyettem.

A dolgok

2012.11.22. 21:30

"És senki nem fogja tudni, hová lettek azok a kis bigyók, meg az a fura kis izé... raf... raffiakötőállvány, amihez ... elveszíti a barátja kalapácsát és a fiatal nem fogja tudni, hogy hol vannak... már azok a dolgokamiket apáik birtokoltak, mert apáik csak előző este rakták oda úgy este 8 körül."

Dolgozzuk fel a női nemet (na, nem kolbásznak, hanem így teoratize). Érdekes párhuzamokat találhatunk az állatvilágban, illetve attól függ hogy honnét nézzük. Mert ugyebár régi rejtély az XY versenyzők számára, hogy az ellenkező nem, mégis mi a Jóistent akar tőlünk.

Bontsuk le tehát archetipusokra, mert megfoghatóbb és értelmezhetőbb kategóriákba tereli a roam-oló vadakat.

1. A szabad nőstény: érdekes, hogy amíg, pl. az oroszlán hímje a hasát sütteti a napon, addig, a vele egy klánban élő nőstények vadásznak. Ha kicsit elvonatkoztatunk a nagymacskáktól, akkor sem jutunk más eredményre. (A biológiai fejtegetésem, pont annyira pontosa, mint bármely másik témában elkövetett megmozdulásom, tehát semennyire. Ezért  aki ezt a szememre vetné, az legyen tisztában a teljes tudatlanságommal a témában. Ez nem természet-tudományos fejtegetés, ez puszta feltételezés.) Ez a fajta a vadász nőstény. Minden sejtje arra koncentrál, hogy a fellelhető és elérhető kevés hím érdeklődését felkeltve, pont Ő legyen az aki az adott csoport kiemelt egyede abban a tisztességben részesít, hogy utódokat nemz neki. Nem is lenne ebben semmi hiba addig, amíg nem jövünk rá arra, hogy sokkal kevesebb a lustálkodó hím, mint a reájuk vadászó nőstény. Pont ezért, a szabad nőstények körében olyan háború zajlik, amit a lusta, dög hímek nem is látnak át, vagy ha mégis, hát nem foglalkoznak vele, hiszen nekik nincs mit veszteniük. Dúl hát a szabad rablás és a vérengzés.

2. Az anya archetípus: amikor végre sikerül a kevés fellelhető, ivarképes, hím közül kiszúrni és meg is szerezni az egyiket, akkor a nőstény -már amennyiben az adott hím nem egy balfék- átlép az anya szintre. Minden vadászó, szabad nősténynek ez a célja -ha nem is látja be-, viszont ezt elérni az adott populáció lehetőségeihez mérten, csak keveseknek -cca. a felének?- adatik meg. Ezért azonnal átkapcsolnak anya, avagy "széttéplekhafenyegetedakölykmet" üzemmódba. Ez pont annyira automatikus, mint amennyire az ezt megelőző fázisban a vadászat volt. Ragaszkodván a nehezen kiharcolt előnyhöz, életüket áldoznák a megszerzett előjogokért. Innentől tehát a hím pont annyira másodlagossá válik, mint a kölyök etetésére széttépett préda. Adott lesz tehát, a kölykét a végsőkig védelmező nőstény és a párzás unalmába belefáradt és egyébként is lusta hím. Van-e ennek valahol pozitív kimenete?

Más. Szokták mondani, hogy a blogok negatív eredménye a kérdezés. Már az, hogy a feldobott téma végén egy kérdés lóg, marad lógva, lógatva vagyon a levegőben. Megfigyeltem, hogy ettől a hibától -hiba ez egyáltalában, vajon ki határozza meg az általános elveket?- én sem vagyok mentes. Nos, regisztráljuk azt, hogy észrevettem, de nem érdekel, mert szeretnék, minthogy, kommunikációt kicsikarni az olvasó közönségemből. Ha ezt kérdések feltevésével érhetem el, oké. Ha ehhez rázós témákat kell feldobnom, ám legyen. Nem viszolygok én semmitől, mert a eredmény a lényeg. ;)

A Facebook összeesküvés

2012.11.16. 21:01

avagy: Lájk to be or not Lájk to be
 

Még cca. egy év sem telt el az uccsó posztolásom óta, de az óta olyan szinten változott meg a világ, már itt kicsiny hazákban is, hogy az lassan követhetetlen. Jutott ez eszembe azért, mert generálisan esett a blogolás renoméja.

Volt valaha, na nem olyan régen valaha, a blogolás vala. Ezt viszont mára agresszívan felváltották a "közösségi oldalak", mint olyanok. Mert hát a kutya nem figyel már egy blog bejegyzésre, ha az nincs kellőképpen meghirdetve egy fácsé, tvitter, vagy mittoménmilyen szósöl bejegyzésben. Lerövidült a kommunikáció -gyá, ez persze felveti, hogy az internetes blogolás, ami ugyebár már önmagában az új évezred csökevénye, az amúgy egy elterjedt komm. forma, de tételezzük fel, hogy igen- egy, kettő, pár soros bejegyzésekre: "Mi jár a fejedben?"; "Mi történt ma veled?"...

Nem hiszem, sőt tagadom, hogy már önmagában a blogolás is elég lenne a személyes információközléshez. Abban azonban biztos vagyok, hogy egy pár soros FB, vagy Twitter bejegyzés bizonyára még ennyit sem ér. Mondom ezt annak a hülyeségnek teljes tudatában, amit az elmúlt hónapokban az FB-n tapasztaltam, illetve tenmagam is oda öntöttem.

Érdekes egybeesés, hogy amíg az élet -a fejlődő orvostudománynak és miegyébnek hála- egyre hosszabbá és hosszabbá válik, addig az emberi kommunikáció folyamatosan rövidül. Napokra kielégítő kapcsolati visszajelzést jelent egy-egy odavetett fél mondat, lájk, vagy belinkelt internetes bejegyzés, illetve kép oder video. Persze vica versa. Azzal, hogy visszalájkolunk egy FB posztot (tudom van más felületes, netes fórum is az FB-n kívül, de úgy látom szűk körömben ez a legelterjedtebb  és nem hinném, hogy kis hazánk nem reprezentatív szeletét venném alapul), már megvalósítjuk a napi emberek közti komm. egy bizonyos, de sokak számára kielégítő szintjét. Ezzel nincs is baj, ha nem ebbe az irányba tartana a világ.

Nem is olyan régen -vagy két-három órája- beszélgettem egy hajléktalannal. Persze, minden jó ízlésű, ember-forma ember tudja, hogy az hogy valaki az utcán alszik, még nem jelenti azt, hogy azon embertársunk buta. Ő, speciel F. Villon-t, J. Attilát és még sok mindenki másokat idézett fejből az alkoholmámorban úszó agyából. Mondhatnánk egyedi eset, viszont már nem egy, nem kettő hozzá hasonlóval találkoztam. Van akivel hosszú évek óta beszélgetünk könyvekről és a régi görög, római irodalomról és császárokról, úgy hogy igazából tisztán még egyszer sem láttam az öreget. Jelezem a két, példának emelt mocskos, büdös, padon alvós hajléktalan közül egyik sem volt egyetemi tanár, MTA professzor, vagy netán X-Fáktor döntős. Pedig biztos vagyok benne, hogy ezen személyek közül egyik sem pósztolt mostanában -már ha egyáltalán valaha- a Facebook-on, a Twitter-en vagy úgy egyáltalán az Internet néven elhíresült szeméthalmon bárhol. Sőt, nagyon tévét sem néztek. Nem hinném, hogy az aki fel tudja sorolni az összes romai császárt, ellen-császárokkal, hadurakkal, satöbbivel együtt, az egyetlen "celebet" is meg tudna nevezni a mostani médiából. Igen, bizonyos szinten a múltban él, tudom. A kérdés már csak az, hogy Severus-ra, vagy dundikára kéne, hogy ezredévek múlva még emlékezzünk. Ha válogatnom kéne, hogy Arany, vagy dopeman költészetét tanítsák a jövőben a lányomnak, nem lenne kérdés, hogy melyiket választanám.

Jó-e tehát, az internetből és a tévéből ömlő felületes ismeretanyag vagy haladjunk a korral és legyenek annyira tömörek azok az egy- két mondatok, hogy a ballada irodalom csupán a múlt homályos emléke legyen?

Nincs egyébként ebben semmi meg és/vagy elítélés. Én sem vagyok jobb, mint a fészbúkon vergődő másiksokszázezer. A kérdés nem az, hogy megtörténhet-e ez, a kérdés, hogy biztosan ezt szeretnénk?!

Folyt. köv.

2012.11.16. 02:35

Igen, tudom régi is, elavult is, ronda is. Leszen majd ráncfelvarrás, ha okot adtok rá. Az oldalsávon sok a dead-link és egyébként is annyi minden történt az óta, hogy belekezdtem, hogy pont ráférne a Politoxira megint egy alapos átalakítás. Majd kipórszívózok és lepókhálózok errefelé, ha rávesz a Jóisten, meg az olvasottság látszata. :P

Szerző: Skulo

Szólj hozzá!

Címkék: blog politoxi

Vakondok ügynök jelenti

2012.11.16. 02:23

avagy: itt vagyok újra, kapaszkodj a bugyidba

Sokáig gondolkodtam rajta, hogy milyen poszttal is térjek vissza. Mert, hát annyi minden történt az utolsó -nem, nem a múltkori napirövid, hanem úgy 2011 óta-, hogy nem nagyon tudom hol kéne felvenni a fonalat. Aztán rájöttem, hogy "Theres no spún", kurvára nincs is fonál. Eddig sem volt. Van az, Én blogoknak, egy olyan különleges perverzitása, hogy nem kell semmit sem írni. Tehát azoknak a pervert állatoknak üzenek, akik eddig is olvasták, illetve azoknak, akik csak most csapnak a lecsóba, hogy az égvilágon semmi sem változott.

Volt egy érdekes álmom -nem, nem mint annak a sötét bőrű fazonnak, aki aztán agyon is lőttek érte-, hanem pont ilyen spontán proli álmom volt. Érdekes darab lett, ezért amikor felriadtam belőle, gondoltam gyorsan írok is róla. Viszont, ámbár, avagyon, szóval: na jó. Mire ide jutottam pont úgy foszlott múló rémképek, tovaröppenő darabjaira, pont mint egy álom, na. Talán még fel is tudtam volna idézni, ha nem is az egészet, de múló, nyúló darabkáit, hogy ha nem követem el azt a hibát, hogy bekapcsolom a tévét. Oké, na jó. Nem igazán bekapcsoltam, mint inkább, hogy hangot adtam rá. Nektek megvan egyébként az a fíling, hogy amíg régen Róbertgidára (brrr, még azt a pedo csávót) vagy bármely más egymást, illetve egyéb erdei állatokat lemészároló mesehősre aludtatok el, addig mostanában beleszundítotok a tévénézésbe?! Valójában nem is magába nézésbe, hanem a narrátor monoton, andalító hangjába. Olyan lehet ez, mint a régi idők esti meséje, csak kevesebb mészárlással. (már persze, ha nem valamelyik horrorcsenelen szoktál elaludni) Hű, de elkalandoztam. Naszóval: szoktatok úgy elaludni a tévé távirányítóval, mint megboldogult gyermekkorotokban a macival? (a maci behelyettesíthető bármely hozzád közel álló/fekvő plüss-álattal lettlégyen volt az bár béka, egér, nyúl vagy zombi kinek-kinek vérmérséklete szerint) Nem várom meg a választ, a lényeg, hogy én szoktam és amikor felriadok, vagy csak simán ráfekszem a távirányítóra, vagy mindkettő, akkor automatikusan visszateszem rá a hangot. Mert persze rutinos versenyzőként, még fél álomban, azonnal, mute-olom a készüléket, amikor a kellemes narrátorhang után, úgy az álom határán az arcomba üvölt a reklám.

Így tettem most is és a leírni szándékozott álmomat zajosan dübörgő úthengerként zúzta szét az agyamba toluló Femili Gáj. Ezért, mivel a boldog álmodásból csak töredék foszlányok maradtak meg, a durva valóság ezeken átnyomuló erőszakhullámai után, nem kaptok belőle semmit.

Gondoltam, hogy írhatnék valamit erről a beteg rajzfilm-sorozatról is, de nálamnál sokkal profibb kritikusok már elkenték a száját. Nem hiszem, hogy sok újjal tudnék hozzájárulni a köpködéshez. Mondjuk én pont szeretem, de ez irreleváns. Fennen lebegett tehát a kérdés, hogy mivel fogom megtölteni a rég óta halogatott visszatérő irományomat, ha már az álom, mint annak egyébként szokása, dolga végzett Pán Péterként röppent ki a fejemből? Maradt tehát a semmi. Az ébrenlét nyalka ökörségei, az szunnyadás víg hazugságai helyett. (mondhatnám egy Petőfi veszett el bennem, de tényleg jó mélyen)

Sokan adjusztáltak, hogy írjak újra. Nem igazán tudom elképzelni, hogy miért érzik magukat alkalmasnak a lassú,  fájdalmas halál azon formájára, amit az én hülyeségem olvasása jelent, de ki vagyok én, hogy megkegyelmezzek nekik? Megszületett tehát ez: -nyitó posztnak szar- az átívelt idővel (az uccsó, meg a most között) még barátságban sem álló, reményeim szerint könnyed ökörség. Pont annyira tértem vissza, mint a Súmékör-Lévi-4 üstökös, ami belecsukódott a Saturnus (ejtsd: ahogy jól esik) gázgömbjébe. Viszont annyit nyaggatatok, hogy már csak a puszta gonoszság bennem pulzáló magja sem engedhette, hogy kihagyjam ez az Áj Em Fakin Bekk, öntömjénező megnyilvánulást.

U.i.: Ha nem olvassa senkisem, pont úgy meg fogok haragudni, ahogy régen is szoktamvolt és ezt rögtön vehetitek fenyegetésnek is.

süti beállítások módosítása