Elment.
Meghalt a legjobb. A kedvencem. Keith már az isteneknek főz.
Irigylem őket. Piszkosul jó szakácsot kaptak, plusz egy jó humorú, kedves britt öregembert. Naja, nem volt fiatal, nem is tagadta, nem örült neki, de méltón viselte. Az a fajta volt, aki az öregséget is szépen beépíti a maga kis világába. Mondhatnánk a stílusává vált. Ezek persze közhelyek. Elmondhatnánk ezeket a frázisokat majdnem minden tisztességben megőszült emberre. De Ő neki jól állt. Persze nem rajongott érte, de azért emelt fővel viselte.
Naja, úgy írok most róla, mintha a haverom lenne, mintha a szomszédom lett volna. Hát valahogy az volt. Pont olyan műsorokat készített és olyan könyveket írt, amikre ha odafigyelt az ember, akkor úgy érezhette, hogy a barátja. Nem, Főzzünk Keith Floyd-al volt a műsora, hanem Keith elegánsan főzögetett, piázgatott és közben, ha szerencsénk volt mi ezt nézhettünk is és még a receptet is megkaptuk. Nem, ez nem valami ronda leereszkedő stílus. Egyáltalán nem, inkább, mintha valami jópofa nagybácsi - egy iszonyatosan jól főző, nagyon humoros - átruccanna főzni és minket is bevesz a buliba. Én nézőként, vagy olvasóként soha nem éreztem úgy, mitha egy jézusatyaúristenmilyenállat szakács leereszkedne a kis, patkány egyszeri júzer szintjére és megmutatná neki a black pudding receptjét.
Egyből megszerettem. Ő volt számomra a kócos, ős fazon, aki azon kívül, hogy piszkos jól főz, többet beszél a kamera mellé (az operatőrrel, vagy a rendezővel, kitudja), illetve folyamatosan piázott. :) - Apróra vágjuk a hagymát - egy korty sherry -, üvegesre pirítjuk - egy korty bor. Tett, vett magyarázott és folyamatosan piázott, mintha csak én főznék. :) Na, persze Ő tudott főzni én meg max. a receptjeit próbáltam elkészíteni. De aki látott már engem valaha is főzni, az tudja, hogy Keith-től tanultam. Úgy értem, hogy többet pofázok és iszok, mint szeletelek és csak úgy érzésre - valahogy belegondolok, hogy milyenek lesznek majd az ízek úgy együtt - fűszerezek. Najó, inkább szeretném azt hinni, hogy egy ici-picit is úgy főzök, mint Ő főzött.
Volt szerencsém vele élőben is találkozni. Bevallom, akkor azt hittem, hogy majd szinte egyedül leszek ott. Nem számítottam én semmi sorbanállásra, meg tömegre. Pedig nem kevesen voltak, ha jól emlékszem, akkor kb. két órát álltunk sorban, hogy beszélhessek vele egy pár szót és dedikáltatni tudjam a könyvét. Visszafogott volt - olyan igazán angolosan visszafogott -, fáradt és öreg. De azért ő volt Keith Floyd számomra a szakácsművészet csúcsa. Habár nem szerették volna -nem is engedték igazán-, hogy hosszas beszélgetésbe elegyedjek vele, azért egy pár mondatot sikerült vele beszélnem és igazán sokat jelentett. Szívesen dumáltam volna vele órákig ételekről és italokról és Magyar ország látnivalóiról, de nem lehetett, hogy is lehetett volna, hiszen egy kisebb tömeg volt rá kíváncsi. Igazából ezért nem is engedtek természetesen hosszabb csevejt, hiszen, ha mindenki csak két percet beszélt volna vele, aki akkor sorban állt, amikor én ott jártam, akkor vagy harminc órát töltött volna csupán dumával. Én igazából úgy láttam rajta, hogy örült annak, hogy a "Thank you" és a "Hello Mr. Floyd" frázisokon túl -amiket akkor már valószínűleg kb. ötezredszerre mondattak el neki- egy pár, ezeken túlmutató mondatot is tudtam váltani vele, azért a körülötte elterülő médiagépezet hibamentesen (szinte hibamentesen) működött és már tereltek is tovább. Azért jó volt, én nagyon örültem neki, hogy élőben találkozhattam vele.
Most pedig már nincs többé. :(
Együnk és igyunk hát az Ő emlékére is. Főzzünk jól és jókat. Főzzünk jókedvűen és szabadon. Mosolyogva és fűszeresen. Bárhogyan is, de főzzünk, együnk és igyunk ez nagyon ment neki és ezért szerettem őt annyira. Hiányozni fog.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
